Nemsokára ismét költöztünk..., ezúttal egy csendes kis utcácskába, valóságos "macskaparadicsomba". A költözés után egy héttel - még zsákok, dobozok, helyüket nem találó bútorok között - eltörtem a bokám, méghozzá úgy, hogy műtét, csavarok, fémlapok, kórház után három hónapig nem állhattam a lábamra, de járógipszet sem kaptam. Életem egyik legrosszabb, de legtanulságosabb három hónapja volt ez az időszak. A forró nyáron egy északi, hűvösebb szobában feküdtem, az ablakok előtt nagy kert, fák, virágok, az utcában csönd, szemben egy hatalmas fenyőfa. A házban teljes káosz, nyaralás elhalasztva, helyette a gyerekek alkotótáborba jártak.
Ne felejtsük el, hogy ekkor csak egy macskánk volt, Mirci! Nem elég, hogy elvesztette a testvérét - ami láthatóan megviselte, addig is félénkebb, ijedősebb cica volt -, még el is költöztünk! Abban a három hónapban, amit nagyrészt vízszintes helyzetben töltöttem, mindig a közelemben volt - leszámítva persze a macskák titkos útjait.
Az egyik különösen forró és lassan csordogáló napon csörgött a telefon, gyerekeim hívtak a táborból. Úgy gondolták, éppen olyan meglepetést találtak nekem, amire szükségem van, hogy felviduljak kicsit. Élénken ecsetelték, hogy milyen árva, gondozásra szoruló, hányatott sorsú kiscicát találtak! A cica olyan rendes, hogy az egész napot egy szemeteskosárban töltötte az alkotótáborban, elfogadta az összes táborlakó által külön neki vásárolt falatokat. Nekünk csak be kellene fogadnunk... Igent mondtam, bár ekkor már tudtam, hogy Mircinek kölykei lesznek.
Így érkezett hozzánk Rumli. Kicsit meglepődtem, amikor megláttam a nyugodt, békésen nézelődő, gyönyörű bundájú cicát, aki egyáltalán nem tűnt elhanyagoltnak, de már nem volt mit tenni, Rumli visszavonhatatlanul családtag lett!
